1939-ben két brit statisztikus, Major Greenwood és J. O. Irwin egy cikket tett közzé a Human Biology szaklapban, ami senkit nem érdekelt igazán abban az időben. A cikk egy felettébb váratlan felfedezésről szólt: a statisztikusok 93 évnél idősebb hölgyek csoportját vizsgálták. A 93 és 99 év között a halálozások száma hirtelen megtorpant, egy 99 éves mutatói ugyanolyanok voltak, mint egy 93 évesé. "Első pillantásra ez egy abszurd feltevésnek tűnik" - írták a meglepett statisztikusok, akik akárcsak az időszak elismert biológusai azzal zárták írásukat, hogy "az elaggásnak egész biztosan folytatódnia kell". De mi van, ha mégsem? Mi van, ha az öregedés megáll? És ha életünk vége felé teszi ezt, van-e rá valamilyen módszer, hogy jóval hamarabb előidézhessük? Az öregedés megállásának elmélete nehezen képzelhető el a gyakorlatban. Az öregedés ténye már a biológia és az orvoslás első napjaitól ismert, Arisztotelész több mint 2300 évvel ezelőtt könyvet írt a témában, aki úgy tekintett az öregedésre, mint az elmúlás könyörtelen folyamatára, amit csak a halál állít meg.  1992-ben azonban kezdett megváltozni a felfogás, ebben az évben ugyanis Jim Carey a Davisi Kalifornia Egyetem, és Jim Curtsinger, a Minnesotai Egyetem kutatója egymástól függetlenül két mérföldkőnek számító írást jelentettek meg a Science-ben. Kiderült, hogy Greenwood és Irwin 1939-es kutatásának az volt a legnagyobb hibája, hogy emberi adatokat alkalmaztak. Carey és Curtsinger éppen ezért legyeket kezdett tanulmányozni. Több ezer, azonos korú légyből álló csoportokat tartottak gondosan felügyelt körülmények között. Megdöbbentő módon ugyanazt tapasztalták, mint a statisztikusok 1939-ben. Carey több adata is minden várakozást felülmúlt. Úgy tűnt, hogy egy viszonylag rövid öregedési szakaszt egy hosszú stagnálás követ, amikor az öregedés már nem fejti ki hatásait. Erre mindenki felfigyelt.

Amint megfelelő méreteken kezdtek folyni a kísérletek, egyértelművé vált, hogy amit Greenwood és Irwin az idős hölgyeknél észlelt, az egy nagyon is valós jelenség, létezik a felnőttkornak egy olyan szakasza, amit stabil halálozási arányok jellemeznek, ez azonban ellentmond a tudománynak. Michael R. Rose, az Irvine-i Kalifornia Egyetem evolúcióbiológia professzora immár 15 éve dolgozott az öregedés kutatásán, amikor szembesült Carey és Curtsinger eredményeivel, amik egyszerűen sokkolták a professzort. "Akkoriban a nagy evolúciós teoretikus, William Hamilton munkájára, különösen az öregedési folyamatról készült 1966-os matematikai modelljére alapozva, az öregedésre egy könyörtelen hanyatlásként tekintettem" - mondta Rose. Hamilton indoklása szerint az öregedésre a "természetes kiválasztódás csökkenő erejének" eredményeként tekintettek és az evolúcióbiológia egyetemesen úgy értelmezte ezt a tézist, mint az öregedés elkerülhetetlenségét. Erre érkezik egy eredmény, mely szerint egy idő után az öregedés egyszerűen megáll. Rose két éven át gondolkozott a problémán, mire eljutott arra a pontra, hogy feltegye a kérdést: mi van, ha rosszul értelmezte Hamilton munkáját? Az továbbra is igaz, hogy az öregedést a természetes kiválasztódás erejének csökkenése okozza, azonban ha ezek az erők kimerültek, akkor vajon elképzelhető, hogy az nem az élet, csupán az öregedés végét jelenti? Munkatársával, Larry Muellerrel, egy tehetséges számítógépes modellezővel és statisztikussal számítógépes modelleket kezdtek futtatni az öregedési folyamatról, beleszőve Hamilton matematikájának újraértelmezését. Meglepetésükre az öregedés minden lefuttatott esetnél megállt. Úgy tűnt téves a végtelen öregedésről alkotott evolúciós elmélet.

A kutatók tovább szőtték elméletüket és megvizsgálták, vajon képesek-e megjósolni az öregedés különböző állomásainak evolúcióját. A válasz ismét igen volt. Kiderült, hogy a kulcs az utolsó kor, amin egy populáció képes a szaporodásra. Ha a szaporodás előbb megáll, akkor az öregedés is. "Most már felismertük, hogy az öregedés nem egy progresszív kémiai károsodás halmozati folyamata, mint például a rozsdásodás. Ez az evolúció által létrehozott csökkenő funkciók egy sémája. Arisztotelész tévedett, akárcsak az összes jelenkori biológus, aki kizárólag a biokémiával vagy a sejtbiológiával próbálja magyarázni az öregedést" - taglalta Rose, aki az "Megáll az öregedés?" című könyvében részletesen dokumentálta eredményeit. Rose egy évtizeddel ezelőtt úgy vélekedett, hogy hasznosabb lenne az öregedés korai megállítása, ugyanis az élettartamra és az egészségre gyakorolt hatásai sokkal nagyobbak lennének, mintha csak lassítanánk a folyamatot. Ha az öregedést sikerülne még az idős kor előtt megállítani, akkor egy hasznos és élvezetes életet hosszabbíthatnánk meg. Rose úgy véli erre is lenne egy elméleti lehetőség. Az alkalmazkodás kiépítése időt vesz igénybe, különösen egy változó környezetben, vagyis a korral a környezet változása is hozzájárul az alkalmazkodás csökkenéséhez, ezáltal az egészség fokozatos leépüléséhez. "Ez nagyon is helytálló az emberekre. Evolúciós skálán nézve csak nemrégiben ment át fajunk egy jelentős környezeti változáson, ami a mezőgazdasági életmód megjelenését jelenti. Véleményem szerint ez lehet az oka, hogy az öregedés utáni élet ennyire későn kezdődik" - mondta Rose. A természetes kiválasztódás hatékonyságának csökkenéséből adódóan életünk korai éveiben jól alkalmazkodunk a mezőgazdasági étrendhez, a későbbi szakaszokban azonban már kevésbé. Ez a hatás felerősíti az alkalmazkodás csökkenését a kor előrehaladtával. Mindezek tetejébe a mezőgazdaság megjelenésével kialakult életmód megnövelhette az emberek termékenységét a későbbi életkorokban, kitolva az utolsó szaporodási kort. Az mindenesetre ma már megkérdőjelezhetetlen, hogy létezik egy olyan emberi kor, ami után megáll az öregedés, illetve az is egyértelmű, hogy ez az időpont alakítható.