„Szavakra már nem emlékszem. Csak arra, hogy amikor megláttam Gábor bácsit, minden félelmem szinte egyszerre eloszlott. Mosolyogva fogadott, – szavak helyett – magához ölelve bevitt engem rögtön a nagyobb fiúk közé. Nem emlékszem, hogy kérdezett volna valamit, talán átérezte motyogásomból bajomat, kilátástalan helyzetemet. Mintha kisütött volna nap!" - mesélte egykori védence, Keveházi László Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről, aki a II. világháború alatt és után célul tűzte ki, hogy minél több rászoruló gyermeknek nyújtson biztonságos, szerető otthont.

Sztehlo Gábor fiatalon

Egy hős születése

Sztehlo Gábor 1909. szeptember 25-én látta meg a napvilágot Budapesten. Bár ügyvéd édesapja jogi pályára szánta, ő teológus akart lenni - 1932-ben szentelték lelkésszé. Sokáig nem érdekelte a politika; saját bevallása szerint ő és lelkésztársai még Budapest megszállása után is csak azzal törődtek, vajon tudják-e folytatni munkájukat. 1944. március 19-én azonban fordult a kocka: Sztehlo meglátta a német járőröket a forgalmas Budapest főútvonalain, és rájött, mennyire szűk látókörű volt, amikor csak magára és hivatására gondolt. "Szent együgyűség! - mondta. - Sajnos több annál: vétkes tájékozatlanság. Vagy önző, befelé fordult, a maga üdvösségét kereső élet."

A német megszállás nem csak Sztehlo gondolkodásmódját változtatta meg, hanem munkakörét is: kinevezték a református egyházzal közösen létrehozott gyermeksegítő egyesülethez, a Jó Pásztorhoz, mert, mint mondták: "…valamit tenni kellene a keresztyén vallású, zsidó származású gyermekekért, valamilyen menedéket teremteni számukra". Sztehlo azonnal hozzálátott a mentőakciók szervezéséhez, pártpolitikai, felekezeti elkötelezettség nélkül, a jézusi szeretet nevében segített mindenkinek. 

Veszélyes küldetés

Sztehlo és segítői arra jutottak, hogy lakásokba, házakba kell elbújtatni a védtelen gyerekeket, így Sztehlo 1944 karácsonyáig, a Nemzetközi és a Svájci Vöröskereszt anyagi támogatásával 32 otthonban szervezte meg a lurkók ellátását és elhelyezését. További ingatlanok után kutatott; bár mindenki figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb, ő csak arra tudott gondolni, hogy ha nem cselekszik, újabb életek kerülnek veszélybe. A gyermekek mentésében a Fébé Anyaház diakonisszái is segítettek neki, ők bujkáló zsidó felnőttekkel együtt vigyáztak az apróságokra.

Közben a külvilág egyre veszélyesebbé vált, a folyamatos tüzérségi aktivitás miatt az otthonok lakóinak a házak pincéibe kellett költözniük. Kevés volt az élelem, a víz, de sok volt a rettegés, a bizonytalanság. Az emberek mégis összekovácsolódtak, hiszen Sztehlo tett arról, hogy ne csak a testüket, hanem a lelküket is megmentse - rengeteget beszélgetett velük, apa volt, tanító volt, segítő volt. Hős volt. 1600 gyermeket és 400 felnőttet mentett meg. 

Ahol nincs gyűlölet, csak béke és boldogság

A háború után a legtöbb gyermekért eljöttek a szülei, de olyanok is akadtak, akik árván maradtak, és nem tudtak hova menni. Az utcán is temérdek kallódó lurkó lézengett, Sztehlo pedig úgy gondolta, nem hagyhatja magukra őket. Még a pincében töltött időszak alatt megálmodott egy közösséget, egy kis államot, ahol új utakat, új világot építhetnek, ahol nincs gyűlölet, csak béke és boldogság.

Weiss Mandfréd nagyiparos ajánlott fel nekik egy 30 holdas területet, ahol hét villa állt, és ahol létrejött Gaudiopolis, az öröm városa - 100 fiú és 110 lány otthona. A Gyermekköztársaságnak is nevezett város olyan volt, mint egy hatalmas család, mivel Sztehlo elsősorban a háború okozta traumát, a szülők, a szerettek elvesztését szerette volna elfeledtetni a kicsikkel.

Gaudiopolis saját alkotmánnyal, fizetőeszközzel (Gapo-dollár) és parlamenttel rendelkezett, ami törvényeket is hozott. Minden tisztet a gyerekek töltöttek be, ők irányítottak, ők döntöttek, Sztehlo csupán észrevétlenül, láthatatlanul kormányzott, a háttérből. Működött könyvtár, énekkar, és vicclap, a Gapo-Matyi. Iskolába járni kötelező volt, de dolgozni önkéntes alapon kellett - mivel azonban a munkáért dicséret járt, a gyerekek szerettek szorgoskodni. Számos műhely közül lehetett választani, ahol a fiúk-lányok elsajátíthatták egy-egy szakma fortélyait. Sztehlo a munkaiskola megvalósítására törekedett, vagyis arra, hogy magolás és lecke helyett a gyakorlat tanítsa a gyerekeket az életre. 

Vasárnaponként istentiszteletet tartottak, de ha valaki nem akart, akkor nem kellett elmennie. Sztehlo egyik vallást sem szerette volna ráerőltetni a gyerekekre, inkább mindenki számára érthető nyelven magyarázta el az erkölcsi tanításokat. "Az „egyetértés, együttérzés” azt jelenti, hogy ami téged érint, azt én is magamra veszem. Nincs irigység, nincs káröröm vagy elzárkózás. Egy vagyok veled! (...) A „könyörületesség”-ben átérzem mások nyomorúságát, és nem tudom távol tartani magamtól. Mások ínsége cselekvésre indít. Az „alázat” nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy nem vagyok jobb, mint te."

Élet a Gaudiopolis után

A csodavárost 1950-ben államosították, Sztehlo pedig visszatért a lelkészi hivatásához, és a budavári, a kelenföldi gyülekezetben segédkezett. Mikor azonban kiderült, hogy a bonyhádi árvaházat államosítani akarják, azonnal odautazott, és tíz súlyosan fogyatékos gyermek gondozására kötött szerződést - megmentette az intézményt. Ezután már nekik, a fogyatékkal élőknek hozott létre szeretetotthonokat, és még akkor sem hagyta őket magukra, amikor családja 1956-ban Svájcba emigrált. Amikor megkérdezték, miért nem ment el, az otthonban állva körülmutatott: "Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!"

Az volt a meggyőződése, hogy a sérült gyermekekből is boldog embereket lehet nevelni. A súlyos állapotban lévőkön kívül, akik ágyban ápolónői felügyelettel töltötték napjaikat, különböző korú és állapotú lurkókat rakott egy csoportba, hogy ne csak a külső segítségben bízzanak, hanem egymást is tudják támogatni.

Részlet a Valahol Európában című, 1948-es filmből. Az alkotás történetét és a főszereplő alakját Sztehlo Gábor ihlette.

Bár a megfeszített munka közben nagyon hiányolta a családját, csak 1961-ben szerezte meg az utazáshoz szükséges útlevelét. Kint azonban szívinfarktust kapott, hosszú kezelés várt rá, nem mehetett vissza Magyarországra. Útlevele végül lejárt, így inkább arra készült, hogy ha megkapja a svájci állampolgárságot, hazalátogat. 1974-ben, két hónappal az állampolgársági eskü előtt halt meg, azokkal a levelekkel a kezében, amiket egykori védencei írtak neki. 

Naplója végén a következőképpen összegezte életét: "Álmaim megvalósultak. Talán a sors kegyeltje lettem volna? Vagy szerényen álmodó, aki kevéssel beéri? Korántsem voltam szerény, de Isten kegyelme valóban megajándékozott. (...) Hányszor tapasztaltam jóindulatot, áldozatkészséget, hányszor mutatkozott meg éppen az emberek jobbik énje! Pedig a háború eldurvítja a lelket, és felszínre hozza az önzést, a gonosz indulatokat. (...) És mégis: mennyi esetben érvényes, hogy a szenvedés, a szorongatottság olykor éppen a jót hozza ki az emberekből. A veszély, a nyomorúság, a gyötrődés hányszor hozott egymás közelébe bennünket, kovácsolt össze, kialakítva felelősségérzetet, türelmet, áldozatkészséget."

Pozitív Nap

Forrás: Nyáry Krisztián - Facebook / havasi.sed.hu / Wikipédia