Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal házaspár, akik elhatározták, hogy tökéletesítik angol nyelvtudásukat, ezért pár évre Új-Zélandra költöznek.
A lány nem talált munkát egy ideig, de mégsem unatkozhatott egész nap, ezért süteményeket kezdett sütni. Igen ám, de egy nap alatt nem egy tepsi sütemény sül ki, főleg nem, ha elkapja az embert a gépszíj, és egyszerre érkezik meg a kreativitás, és a nőiesség megélése is az illatozó süteményeken át. A sütemények sültek. És egyre jobbak lettek, és egyre több lett. Olyan sok, hogy azt már nem lehetett megenni se reggelire, se ebédre, se vacsorára, sőt a szomszédokon is kifogott egy idő után.
És akkor valaki feltette az Új-Zélandon teljesen logikus kérdést:
Te Móni, miért nem adod el ezeket a fantasztikus süteményeket a helyi kávézóknak?
Új-Zéland és a Zemplén sütibe foglalva! Na, itt álljunk meg egy pillanatra! Ismerünk Magyarországon olyan fiatal lányt, kismamát, munkanélküli nőt, vagy nagymamát, aki zseniálisan süt, de olyan jól, hogy a süteménye sokkal-sokkal finomabb a sarki cukrászda mindenféle adalékanyaggal teletömött vacakjainál? Minden bizonnyal. Tisztaság van ezeknél a hölgyeknél a konyhában? Igen. Kapható bárhol is a süteményük? Nem! Mert Magyarországon ilyen egyszerűen nem létezik. Sajnos.
Térjünk vissza Mónira.
Az ötlet tetszett, elindult hát pár süteménnyel, és láss csodát, megrendelték őket. Sütött, szállított, fizettek neki, mindenki boldog volt. Meg is kérdezte a hatóság egyébként, hogy milyen körülmények között süt? Konyhai körülmények között, hangzott a válasz. És a konyhai körülmények tökéletesek voltak, csakhogy a történet itt még nem ér véget. A cég két személyessé gyarapodott, egy kereskedő-szállítóvá és egy sütigyárossá. Mind adót termelt Új-Zélandnak, aminek ott is örülnek.
Aztán egyszer azt olvasták egy kiragasztott cetlin a helyi golfklub éttermében, hogy az étterem kiadó. Kivették. Tapasztalat, szaktudás nélkül, csak úgy hirtelen elhatározásból. És ez is működött. Belejöttek a cateringbe, az ebédeltetésbe, a vacsorákba.
És akkor Móni férje azt mondta, hogy ő csak Magyarországon tud élni. Menjenek vissza.
Visszajöttek Budapestre. Móni úgy próbált lázadni, hogy fél évig nem adta be a jelentkezését egyetlen céghez sem, mert biztos volt benne, hogy mindjárt visszamennek Új-Zélandra, hiszen az csak tévedés lehet. De maradtak.
A híres-nevezetes gönci barack. Viszont Budapestet nem bírták, túl hangos, túl nagy, túl városias volt. Hiszen ők eredetileg is Boldogkőváraljáról indultak, Új-Zélandon is vidékies életet éltek, nem nekik való a főváros.
Hétvégente hazajártak a Zemplénbe, és hazafelé ötleteket gyártottak: nyissunk egy rockkocsmát Boldogkőváralján, legyen egy lekvárfőző üzemünk, ha már úgy is ott az a sok zamatos gönci barack a falu határában.
De ez se így lett. Elmesélték ugyanis a tervüket egy másik boldogkői házaspárnak, és akkor közösen kitalálták: pálinkafőzdét nyitnak. A férj Gábor nagyszülei ugyanis régen a helyi ÁFÉSZ-ban dolgoztak, ahol egy kis bérfőzde is működött. Gyermekkorában állandóan ott lábatlankodott, így nem teljesen légből kapott volt az ötlet.
A zempléni Boldogkőváralja.A legelején azt sem tudták, hogy a két fő irány közül merre induljanak. Hagyományos kisüsti, vagy egytornyos pálinkafőzőgépet vásároljanak? Mindenki mást tanácsolt. Ekkor Gábor, Móni férje előrukkolt azzal az ötlettel, hogy ugyanazt az alapanyagot kell ketté osztani, majd egyiket ilyen, másikat amolyan géppel lefőzni, és a végén nyerjen a jobbik. Az eredmény magáért beszélt, nem volt min gondolkodni, és beruháztak egy modern, egytornyos gépre.
De ez itt már nem csak Móni története, ez itt már a gönci baracké, Boldogkőváraljáé, a Bestillo pálinkafőzdéjé, és az első Barackfesztiváljáé is.
Forrás: FűszeresLélek.blog.hu
